Összeszedve magam fölálltam, és botorkálva ugyan de eljutottam a konyha helységébe, ahol töltöttem magamnak egy pohár vizet. Épphogy meg ittam az átlátszó tárgy tartalmát, már mögöttem is termet az a személy akinek még mindig nem tudtam a nevét. Jól esett a hűsítő folyadék így egy nagyot sóhajtva szembe fordultam az idegen személlyel. Tekintete a nyakláncon megragadva szólalt meg:
- Szép kis darab.- Célzott a nyakamba lévő ékszerre.
- Ühüm.- Hümmögtem a bajszom alatt, amit egy fej bólogatás is követett.
Elindultam a jelenlegi szobám felé.
- Hova, hova?- Kérdezte gyanakvóan.
- Csak pihenni szeretnék.- Mutattam velem szembe lévő ajtóra.
Egy fej biccentéssel nyugtázta az ötletem, és már magára is hagytam. Magam után becsuktam a szoba ajtaját , és Wooyoungtól kapott ékszert levéve nyakamból utána lestem a hátuljára felvésett szövegnek. Ez állt a korong alakú medál hátulján: "Beleszólt a végzet ebbe a mesébe...júli. 07.". Nem értetem a felíratott, de nem igen töprengtem a rejtélyes szövegen mivel gondolkozásomat elnyomta a fáradságom. Így ledőlve a régi díványra merültem el álmosságomba....
 |
| Dania |
Egy gyönyörű virágokkal teli helyen voltam, mindenhol csak a zöld levelű növények, és a vörös színben pompázó virágok. Rajtam pont egy ugyan olyan színű szoknya volt mint a virágok perzselő színe. Fölsőmön arany színű minták vízszintesen szőtték át a fekete anyagot. Ezeken kívül lábamon egy fekete harisnya, és egy vörös kis topánka volt. Gyönyörűnek érezhettem magam tökéletesnek, és érinthetetlennek. Boldogan lépkedtem az édenkertbe kiszabott úton, ahol az ágak között kikukucskálva a félelmetes sötétség fogadott. Inkább a feketeségbe nem el merengve haladtam tovább a növények körül. Egy labirintusba éreztem magam habár volt különbség a kiszabott út, és a virágok láttán, de még is olyan labirintus beütése volt az egésznek. Az édenkert kijáratánál állva néztem szét magam körül ahol a semmi fogadott. Szél fújt mindenütt, építőmunkát végezve a homokkal amivel barikádokat, kisebb dombokat hozott létre a semmibe. Sivatag volt ez mind amit láttam, ahol az ég és a talaj egybeérve ért véget a távolba.elmerengve észrevétlenül indultam el a semmibe, ahol nehezen lépkedve tovább küzdöttem a perzselő homok buckákkal. A távolba egy női alak formálódott ki, ami szoborként állt a semmi közepén. Próbáltam megszólítani, de hiába nyitottam ki számat egy hang se jött ki torkom mélyéről. Így közeledni kezdtem a női személyhez, de pár méteren belül erőm elhagyott, vagy csak mintha egy védőburkot húzott volna maga köré nem engedett közelebb merészkedni hozzá. Reménytelen eset volt vele kommunikációba lépni, így csak álltam és vizsgálgattam tekintetemmel a személyt, aki nem is volt annyira idegen. Úgy éreztem mintha sok közös vonás lenne bennünk, és a személyiségünkbe. Ha mozdult én is mozdultam mintha tökéletes képmása lennék ennek a nőnek. De ugyan akkor az én gyerekes, és tudatlan tulajdonságom beleütközött az ő határozott, komoly egyéniségébe. Ruhája egészen földig érő, fehér színű volt, mintha egy óriási kendőt kötöttek volna rá. Tökéletes hófehér arca, és bársonyosnak tűnő bőre csak úgy fénylett, hosszú barna haja és sötét színű szeme volt, pont úgy mint nekem. De benne több volt, sokkal elragadóbb, és elbűvölőbb volt mint én. Egy hétköznapi ember elveszne mögötte, mint ahogy én is elvesztem. De nem törődtem tovább szépségével mert volt benne valami olyan ami beárnyékolta tökéletességét, talán ezt nem mindenki vette volna észre, de én megláttam arca megtört vonalait ami a szomorúságot szimbolizálta. Nem tudtam leszűrni hogy mi az, de az biztos hogy nagy seb van a tökéletes lepel alatt. Ő titokzatos volt, én meg tudatlan kislány...egy jó pár percig csak ezt a szerepet játszottuk, meg nem moccanva, meg nem szólalva. Beszédre váltak szét ajaki.
- Dania dzsúnam....- Ajaki alig láthatóan mozogtak, miközben az én nevemet, és egy idegen szót mondott el háromszor olyan lágysággal hogy szavai szinte kenyéren kenhetőek voltak.- Én vagyok az...- Szólalt meg most már koreaiul.
Ajkamat már kiszárította a szél, de nem ez volt annak az oka hogy nem tudtam beszélni. Beszélni....mintha már el is felejtettem volna. Olyan volt mintha számat leblokkolták volna, így tátott szájjal küszködve könyörögtem hogy szólaljak meg végre.
- Én vagyok az ....én vagyok az Bahram!- Nyomatékosan rá nyomta a "Bahram" szót.
De hát ki ez? Bahram...az nem egy férfi név? Akkor hát miért egy nő áll itt? De egyáltalán ki az? Egyáltalán nem ismerek ilyen nevű embert! Kavarogtak a kérdéseim a fejembe ha már nem tudtam megszólalni. Hátam mögül éreztem valakit...Wooyoung volt az! Kellemes, egyedi illatát azonnal megéreztem. Így azonnal hátra is fordultam, és próbáltam oda szaladni hozzá..de mind hiába...Nem tudtam, az a nő nem engedte hogy legalább Wooyounghoz oda futhassak. Így csak magányosan állt pár méterrel arrébb, és szomorú arckifejezéssel figyelt.
- Miért?- Szólalt meg Wooyoung zaklatottan.- Rini...kérlek ne!
Tudtam hogy ez nem nekem szól, hisz a mögöttem lévő személyre nézett. Így már valamivel legalább tisztába voltam, hát ő itt Rini? Ilyen gyönyörű volt? De akkor miért mondta hogy a neve Bahram?
Rini felé fordítottam fejem, erre ő mintha zsebéből kirántva egy fekete leplet dobott rám. Amitől minden elsötétült, és a szememet kinyitva riadtam föl a valóságba.
Olyan zavarosan kavarogtak bennem az álmaimba történtek hogy már már fel voltam zaklatva. Olyan részletes volt és valós, hogy még fejembe meg is fordult hátha nem megtörtént. De hogy? Ez a szoba aligha hasonlított egy édenkertre, vagy egy sivatagra. Már kezdek meghülyülni... Pislogtam föl a plafonra miközben ezeken gondolkoztam mélyülten. Összeszedtem kérdéseimet, és hajtogattam őket sorba: Ki ez a Bahram? Mit jelent a dzsúnam? És hogy Rini miért volt benne álmomba? Na meg még a nyakláncnak az írása is mire céloz? Egy csomó olyan választ kutatok ami csak az álmaimból tudhatom meg. Már nem is nagyon izgatott a többi...a családom, Taeyang, és a régi életem. Már nem féltem a haláltól, és attól hogy mi fog rám várni. Sokkal bátrabb lettem mint az előtt és magabiztosabb, ha még álmaimba nem is ez mutatkozik de a valóságba már igen. Egy új életet kezdek abba biztos vagyok, amibe sokkal több lesz a kín, a szenvedés, és a fájdalom de állok elébe. És ha nem bírom tovább meghalok. Nem fog hiányozni a régi életem, de annál inkább kíváncsibb vagyok az újra. Ha egy új életet akarok kezdeni... először a régi tárgyimtól kell megszabadulni, ami egy kis retikül és egy mobiltelefonból állt meg a rajtam lévő ruháimból, amibe már egy jó pár napja vagyok...Jó lenne egy tiszta, és kényelmesebb ruha de ha nincs rá lehetőség...Így úgy döntöttem ha lesz elég energiám megfürdök az itteni fürdőszobába, és át veszek valami más rongyot ha lesz egyáltalán. Csak az irataimat hagyom magamnál, a többit meg kidobtam az ablakon. Így is tettem, a drága mobilom is a többivel repült. Ezek után már csak a fejemben motoszkáló kérdések furdalták agyamat. A mostani életem legdrágább kincse csak egy ember volt. Ha már az élet így hozta, hogy most láttam utoljára, akkor legalább álmaim szigetén találkozzak vele...titokba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése