10. Véletlen fellökésből: házasság

Egy gyönyörű kert, egy gyönyörű ember társaságával. Akit csak egy órája ismerek, de az első percektől fogva elvarázsolt. A szótlan ücsörgések után megszólalt Bahram.
- Elhiszem hogy most idegen a környezet, és szokatlan.- Szünetet tartott.- De rem
élem hogy majd egy idővel az otthonodnak tekinted.
- Otthonomnak?..Most ezt nem mondod komolyan.- Keserűen felnevettem, és csak reménykedtem hogy egy vicc az egész.
- Hát...- Zavartan elkezdte vakarni a fejét.- Nem kellett volna így közölni a dolgokat.
- Oké, hogy az eddigi életemről lemondtam....De hogy ilyen gyorsan itt vagyok, nekem iszonyatosan idegen országba....idegenek az emberek, a környezet, a kútúrárló ne is beszéljünk. Te, te meg már azt akarod hogy otthonomnak tekintsem?
- Tudom hogy gyors.... Én már voltam Dél-Koreába, és tudom hogy milyen nehéz beilleszkedni. Pár évet voltam csak kint, és még így is idegen az egész, pedig ismerem a hazádat.- Az asztalon pihentető kezeimet megfogva simogatta.
- De azt magyarázd el kérlek, hogy miért vagyok itt? És mit akarsz tőlem?...- Kezeimet lecsúsztatva az asztalról magam mellé helyeztem. A hangerőmet lecsillapítottam.
- Hát tudod én már régóta foglalkozok Dél-Koreával, nagyon érdekel a kultúra, az emberek, a táj.  Nagyon megfogtak az ottani emberek, és amióta kikerültem abba a gyönyörű országba azóta szeretnék egy koreai származású gyönyörű feleséget.
- És ehhez kellenék én? Hát tudod, nagyon vicces vagy.- Felkuncogtam.
- Pontosan. Te kellesz nekem. Lehet hogy te nem tudsz rólam, de már azóta figyellek mióta én kint voltam.
- Mi van?- Rögtön lefagyott az arcomról a mosoly.- Mióta figyelsz is te? És hol láttál? Még híresség se vagyok, ne hülyéskedj.- Legszívesebben felpattantam volna, és elrohantam volna jó messzire ettől az embertől. De hova rohanhattam volna?
- Pár hónapja. Véletlenszerűen fellöktél az utcán, te meghajoltál, és rohantál is tovább.- Ezt nemes egyszerűséggel mondta is tovább.- Abban a pár másodpercben már tudtam hogy te kellesz, és hát követtel az otthonodig.... A postaládáról már tudtam a neved, és utána folytatódott is ez, csak innentől az én kis ügyem.- Nagyot nyeltem, kikerekedett szemekkel. Nem tudtam megszólalni...Az az ember az asztal másik felén még félelmetesebb lett a számomra.
- Hát....- Szólaltam meg hosszas percek után.- Te ennyire gazdag lennél? Megvásárolod magadnak azt a lányt akivel éppen az utcán összebotlasz?  Nem fér a fejembe.. Kifigyeltetsz, utána meg elraboltatsz, és kihozol ide a semmi közepébe, ahol nem tudok mit csinálni. Utána meg közlöd hogy én legyek a te feleséged, és akkor azt hiszed hogy a kedvességed miatt hozzád megyek. Na persze....- Fulladásig meg nem moccanva csak mondtam ami kijött belőlem, a szemén kívül bárhová néztem. Csak ne a szemébe.
- Igazad van. De itt jó helyed lenne. Megkedvelnéd, megkedvelnél engem is....csak adj hozzá egy kis időt. Más, tudom hogy más, de tetszene.- Suttogva hajtogatta.
- És ezt te honnan tudod? Nem ismersz, nem tudod hogy mik a reakcióim egyes helyzetekre. Nem tudod!-Tiltakoztam.
- De megismerlek, és nem kell rögtön igent mondani, csak próbáljuk meg.
- És ha nem tetszik?
- Ha nem akarod, akkor haza vitetlek....

E kis beszélgetésünk után este lett. Bahram bemutatta nekem az egyik bejárónőjét, Vandát. Aki szintén tudott koreaiul, és utána magunkra hagyva ő mutatta meg a ház többi helységeit. A vendégszoba volt az átmeneti szobám. A vendégszoba közepén hevert egy egyszemélyes ágy, ami megnyugtató volt mivel nem kellett Bahram-al együtt aludni. De persze, a vendégszoba Bahram szobája mellett volt így nem tudtam igazán kiengedni a fáradt gőzt. A vendégszobához még hozzácsatolódott egy kisebb fürdő, és egy erkély is ami igazán szimpatikus volt. Amint Vanda kilépett a szobából első dolgom a fürdés volt. A fürdő kulcsát magamra zártam, így tudhattam magamat teljes biztonságba. Az ágyon hevert friss női hálóinget magamra húzva ballagtam ki a fürdőből, a hajamat összefogva. Amint kiléptem Vanda már az ágyon ülve fogadott.

- Egy kis tea?- Udvariasan megkérdett.
- Köszönöm.-Melléülve, a forró csészét a tenyerembe helyeztem. Csönd borult a szobára, csak a nyitott erkély ajtón keresztül szivárgott be egy kis utca zaja.- És....ilyenkor hol van Bahram?- Szakítottam meg a csöndet.
- Ilyenkor ő dolgozik.- Hallatszott a tömör válasz.
- Újabb koreai lányok elrablásán dolgozik?- Kérdeztem gúnyosan.
- Nem. Egy nagyon fontos üzletember Iránban. Van esze hozzá, nagyon tehetséges. Valószínű az apjától örökölte.

Bahram

- Értem, mert a szülei?...
- Szintén az üzletben otthon vannak.- Szünetet tartott.- Ez olyan családi vállalkozás. A nemesi származása még rátesz egy lapáttal. Ezért gyakran hercegnek is szoktuk szólítani.- Felszisszenve belekóstoltam a még mindig gőzölgő italba.- Hogy ízlik?
- Hmmm nagyon finom. Köszönöm.- Igazán jól esett a kiszáradt testemnek az a pár korty meleg folyadék. Ez kellett hogy igazán felfrissüljek.
- Nincs mit. Ez csak természetes. Én már nem is zavarok tovább, ha bármi baj van az éjszaka folyamán szóljon Bahram-nak, ez kifejezetten az ő kérése. Valószínű hogy még elalvás előtt bejön jó éjszakát kívánni. - Ezzel a mondattal az ágyról felállva ki is ment a szobából.- Jó éjszakát!- Egy mosollyal be is csukta maga mögött az ajtót.
 Oly fáradt voltam hogy nem is haboztam, a kapcsolóhoz oda császkálva lekapcsoltam a villanyt, és az ágyba bebújva kényelmesen elhelyezkedtem az alváshoz. Nem is kellett sokat várni ahhoz hogy elnyomjon az álom.

9. A lovag

Teherán...furcsa, olyan mintha csak pár napot utaztunk volna. Pedig biztos hogy nem, nem lehetünk itt ilyen hamar. Nem is nagyon mélyedtem bele ebbe a "kis" problémába, inkább nézelődtem ki a kocsiablakon ahol mindenütt siető embereket véltem felfedezni, és még sietősebb járműveket. Ahogy észleltem az idő múlásával most már egy nyugisabb környékre tévedtünk. Kertek, édenkertnek nevezhető gyönyörűséges kertek amik fogadtak, a zsúfolt város után. Mindenütt zöld, lila, fehér, rózsaszínű virágok fogadtak ahogy kitekintettem az ablakon, és a végtelenbe elmosódó kék égbolt. Ha én ilyen helyen lakhatnák, sóhajtottam. Ámuldozásom közepette észrevétlenül meg is álltunk. Ardavan tekintete egy nagy házra tévedt, és orra alatt valamit elkezdet mormolni, de a nyelvi különbségünk miatt nem értettem semmit, így nem is foglalkoztam vele. Hosszú percekig csak szótlanul ült a kocsiba, de egy nagy sóhaj kíséretében kiszállt. Most követnem kéne? Tanakodásom hosszúra sikeredett, mivel addigra Ardavan illedelmesen kinyitotta a kocsinak ajtaját, így kiszálltam. A kocsi ablakán keresztül is elvarázsolt ez a környék, de így hogy itt állok...az utca csöndes volt, sehol egy betonút csak a finom homok. Madár csicsergések zavarták meg a csöndet, és szorgosan intézkedő repülő kis rovarok. Szélcsend volt, a fák lombjai mozdulatlanul lógtak le a magasból, öröm és nyugodtság járta át a szívem. Ha még nem is, de egy pillanatra úgy éreztem hogy az a cseppnyi öröm őszinte volt, a nyugodtság az viszont teljes mértékben át vette minden porcikámat. Pár percig a kocsi mellett állva Ardavannal néztük a gyönyörűséges kerteket, de ahogy a hátamat megérintette a férfi rögtön kizökkentem az ámuldozásból. Ardavan megakart szólalni de nem lett volna sok értelme, így a szóláshoz nyitott száját inkább egy sóhajjal, és egy kézlegyintéssel előre mutatva el is intézte. Egy kis járdára tévedt szemem amin kár volt átkelni. Hisz oly gyönyörű aprólékossággal volt kidíszítve hogy csak ámultam, mintha egy fürdő ház csempéjén lépkednék, csak ez még annál is szebb volt. A járda végén egy nagy épület fogadott ami nem volt annyira csicsás amire számítottam, de talán jobb is volt így. A házat körül ölelte a kert ami nagyon tetszett. Csupa színes, zöld növény, és a közepén egy vaj színű kis panelre hasonlító épület. Előre sietve Ardavan a ház ajtaját kinyitotta, ahogy beléptem egy kellemes illatú férfi parfüm csapta meg orrom, gondoltam Ardavan hagyta maga után. Az illat után már csak a előszobára tudtam figyelni, a bejárattal szembe kicsit távolabb egy  felfelé ívelő lépcső fogadott, a falak színei ugyanolyan vaj színűek voltak mint kint. A tágas teremet cserepes virágok díszítették, és festmények a falon. Jobban hasonlított egy múzeumra mint egy kellemes kis lakásra. A lépcsőről lejőve üdvözölt egy igen jóképű öltönyös fiatalember. Amint meglátott rögtön felcsillant a szeme és vigyorogva kitárt karokkal szorosan átölelt. Meglepődtem e fogadtatástól.
- Dania, örömmel köszöntelek.- Szólalt meg végre valaki az anyanyelvemen. Kicsit megkönnyebbültem, a bársonyos férfi hang hallatán. De az viszont aggasztott hogy tudta a nevem.
A jóképű férfi oda fordult Ardavanhoz, és átölelve őt is üdvözölte. Pár szót még váltottak amit én nem érthettem, és Ardavan bólintva az idegen mondatok után távozott is.
- Dania, az én nevem Bahram. Nagyon vártalak, és hát...gyönyörű vagy.- És egy tündöklő mosolyt küldött felém, a hadart mondatok után.
 Kínosan de nem tudtam mit szólni, így lesütött szemekkel, elpirulva a kezemet tördeltem.
-K-köszönöm.- Remegő hangon megszólaltam a hosszú percek után.
- Nyugodtan tegezzél csak, most már úgyis sokat leszünk együtt.- Most már normális tempóba hangzottak a szavak a szájából.
- Sokat leszünk együtt? Micsoda?.- Kezdtem a kérdés áradattal, nem értettem mi ez az egész.- Te honnan tudod a nevem? Ki vagy te? És hol vagyok? Mi ez az egész?- És végül tártam ki a karjaimat és dühösen hadonászni kezdtem.
- Nyugodj meg.- Kellemes hangszínbe, fogta le karjaimat.- Menjünk ki a teraszra, és ott nyugodtan, higgadtan megtudjuk beszélni a dolgokat.
Hiába volt egy idegen férfi de hangja, és a letisztult külsejével, nagyon is hatni tudott rám. Így egyet bólintva kivezetett a teraszra. Ahol szintén megnyugtató környezet fogadott. Az egyik asztalhoz oda vezetett, és Bahram kitolta a széket.
- Hölgyem?- Mutatott rá a székre Bahram.
- Köszönöm.- Mosolyogva helyet foglaltam. Olyan érzésem lett hogy egy igazi lovag áll velem szembe. De az az igazi, középkori lovag....varázslatos környezet, és még ennél is varázslatosabb emberek. Legalábbis Bahram egy elbűvölő lovag a számomra, a külseje, és a viselkedése is minden szögből tökéletes. De az elmémbe mégis csak a kérdések kavarogtak.

8. Kezdet egy új országba

Kidobtam a cuccaimat az ablakon, és az ajtó felé vettem az irányt. Ugyanaz a férfi ült a nappaliba akivel pár órája beszéltem, felém biccentve fejét figyelt.
- Mosdó?- Kérdeztem semmit mondóan.

- Arra.- Mutatta fejével az irányt.
 Beballagtam, és gyors zuhanyzás után kerestem magamnak egy frissebb göncöt. De mind hiába, a fürdőbe csak egy törölköző volt amit magamra teríthettem de ruha...valahogy, tudtam hogy nem találok mást. Így vissza helyeztem a nyakamba a szitakötős nyakláncomat, és ki mentem hát egy száll törölközőbe.
- Friss ruhát hol találok?
- A-a.- Lepődöttség szikrázott szemeiből.- A szekrénybe, itt.- Mutatott a napaliba lévő fa bútorra.
 Oda lépkedtem a gardróbhoz, és annak ajtaját kitártam. Nem mondhatni hogy sok ruha volt benne, egy pár női, egy pár férfi. Nem értettem hogy mit keres itt női ruha ha egy férfi lakik itt, de jobb ha nem is tudom. Az a lényeg hogy van valami nekem való is. Kiválasztottam hát egy kopott de tiszta farmer nadrágot, és egy fehér színben pompázó inget. A kiválasztott ruhadarabokkal vissza suhantam a fürdőbe, és ezeket magamra is kaptam. A nadrág pont az én mértem, a ing nagy volt de az szélét megfogva a derekamra kötöttem, így divatosabbnak tűnhetett a fehér színű darab. A cipő maradhatott, nem zavart és nem is volt kényelmetlen a fekete pántos magassarkú cipő. Csak a ruha, amibe már pár napja voltam...olyan tisztátlannak érzetem magam, de végre felfrissülhettem a zuhannyal, és a jó illatú ruhákkal. Olyan illata volt...nagyot nyeltem...mint Wooyoungnak. Elszomorodtam az említett személytől, borzasztó hogy már nincs itt. Oly nagy ürességet éreztem mint eddig soha életembe, nem volt senkim. Árva voltam, nem volt egy társam akivel meg oszthattam volna bánatom. Eddig is egyedül éltem, de voltak olyan emberek akiket barátimnak nevezhettem. De most nagyot csalódtam a régi életembe...senki nem keresett, családtagjaim, munka tárasaim, az állítólagos barátaim, senki nem maradt. Mintha eddig nem is léteztem volna, mintha elfelejtettek volna fel hívni pedig mindig mellettem volt a telefonom. De most már hiába, ha eddig nem kerestek akkor most már ne is keressenek. Ne törekedjenek arra hogy kutassanak, ne forduljanak rendőrséghez mert semmi értelme. Én úgy se megyek vissza hozzájuk. Ha valakim van az nem más lehet mint Wooyoung, ha még egyszer találkozok vele soha nem fogom elengedni. Nem, nem fogom hagyni hogy a legdrágább kincsem kicsússzon még egyszer a kezeim között. Ebbe a pár napba ilyen végzetesen belé szerettem. Nevetséges...vagy én vagyok ennyire zöldfülű, vagy tényleg van ebbe a férfiba valami. Az még hogy árva vagyok, de hogy nincs egy fillérem se, az is biztos. Nem tudom hogy fogok meg állni a talpamon, de nem lesz egy sétagalopp azt jól tudom. Erős leszek, nem szabad megtörnöm....nem szabad! De ha Wooyoungra gondolok akaratlanul is össze szorul a torkom, és könnyek gyűlnek szemem sarkába. Hiányzik....eszméletlenül, pedig még egy napja sincs hogy elment. Gondoltaim csak vándoroltak, és vándoroltak amíg a fürdőszobába voltam össze kuporodva a csempén ülve. Felálltam, már nem bírtam tovább gondoltaim áradatát. Oda mentem a mosdókagylóhoz, és a csapot megengedve kortyoltam a friss hideg vízből. Jól esett kiszáradt torkomnak egy kis hűsítő folyadék. Utána a kezemet alátartva a forró orcámat le hűtöttem a csapvízzel. Így gondoltaim is felfrissültek. Megtöröltem a benedvesített testrészeimet, és kiballagtam a fürdő helységből. Meglepetésemre egy másik idegen férfi fogadott az bejárati ajtóba állva. Borostás arcú, fekete hajú, fekete szemű férfi volt, indiai származású, 40-50-es éveiben járó lehetett, gondolom. Egy fehér ing, lazán kigombolva, és egy fekete öltöny nadrág volt öltözéke. És azaz a férfi akit Wooyoungot váltotta le. Ijedt arckifejezéssel vizsgált végig a más országból jött férfi. Egy darabig lefagyva álltunk egymás előtt de hosszú csend után idegen szavakkal megszólalt. Hablatyolva morfondírozott, mire a Wooyoungot le váltó férfi válaszolt panaszár. Egy darabig tárgyaltak.
- Dania, ő itt Ardavan.- Szólított meg végre a nem annyira idegen férfi.- Fogjatok kezet!
 Utasítására oda léptem hozzájuk, és az ajtóban álló férfi felé nyújtottam kezem. Ő illedelmesen elfogadta, és kezet ráztunk.Én kissé meghajoltam a koreai szokásokhoz híven, erre Ardavan önelégült fejjel vigyorgott, erre én is egy vigyort vagy inkább egy vicsort erőltettem arcomra.
- Minden nálad van?- Kérdezte tőlem a névtelen férfi.
- Igen.- Bólintottam.
- Akkor hát légy szófogadó!- Egy mosoly ült ki arcára, és egy cetlit nyomott a kezembe.- Meg ne nézd! Majd út közbe...
 Egy bólintás volt válaszom, és a gyűrött papírgalacsint bele nyomtam farzsebembe az irataimhoz. Ardavan, és a számomra most már szimpatikus férfi kezet fogott, és elköszöntek egymástól. Ardavan a kijárat felé mutatta az utat, és szorosan mögöttem termet. Ahogy kiléptünk a küszöbön máris hiányzott az a tökéletes hely, ahol Wooyung boldoggá tett azzal az aprócska, de számomra óriási nagy dologgal...hogy megcsókolt. Ha arra az utolsó kívánságra gondolok rögtön a pillangók cikáznak gyomrom mélyén. Még egyszer meg akarom élni azt a tökéletes pillanatot....Előrébb ment Aradavan, és én követtem lépéseit. Út közbe még hátra fordult, és egy sokkal barátságosabb vigyor küldött felém. Gondolom örült neki hogy semmi próbálkozásom nincs ellene, és illedelmesen követem. Mikor ki értünk egy fekete kocsi fogadott, sötétített ablakokkal hátul. Szép volt, szívesen elfogadtam volna. Ardavan kinyitotta a kocsi ajtaját, és durva testbeszéd nélkül betessékelt a hátsóülésre. Mikor elhelyezkedtem becsapta a kocsi ajtaját, és ő is beült a vezető ülésre. Beindította a motort, és egy kicsit igazított a visszapillantó tükrön hogy minden szemszögből lásson. Felvett még egy fekete napszemüveget, és bele pillantót a tükörbe még egy mosolyt küldött felém, és elindultunk. Gyönyörű idő volt, a nap csak úgy szikrázott még a sötét ablakon keresztül is. De annyira szép nem volt hogy örüljek neki, én most már nem örülök semminek. A mosolyom is csak egy erőltetett grimasz Ardavan felé...én akinek őszintén tudok mosolyogni az nem más mint Wooyoung, senki más, csak ő érdemli meg tiszta, őszinte mosolyom, csak ő. Ardavan biztosan, de iszonyat gyorsan vezetett az autópályán. A távolban lévő fák összemosódva folytak szét. Ahogy figyeltem a tájat álmosság kezdett úrrá lenni  rajtam. Így hamar el is aludtam. Álmomba, Rini volt benne csak, ugyan abba a gyönyörű fehér ruhába, de rajtam...most már nem a piros szoknya, és az arany mintás fekete fölső volt rajtam hanem egy fekete lepel amiből csak szemem látszott ki. Így álltunk hát megint a semmi közepén.
- Dania-dzsúnam nézd meg a papírt! A papírt!- Suttogó, lágy hangon utasított.
 Erre föl is ébredtem, és felijedve a zsebem felé nyúltam. Hát a papír...vajon mi van rajta? Gyorsan ki is húztam a cetlit, és a papírt gondosan kisimítva utána lestem. Wooyoung telefonszáma volt rajta, és egy cím. Wooyoungra azért következtettem mivel az volt rá írva hogy Wooyoung elérhetőségei. Gondolom az idegen férfi írhatta le. Na ezzel még sokat köszönhetek neki...ha talán egy rossz helyre visznek akkor vészhelyzet esetén tényleg tudom értesíteni, és így talán mindig lesz egy kis fénysugár életembe. A papírt vissza csúsztatva  figyeltem az utat. Még mindig azzal az őrült sebességgel haladtunk a semmi közepén. A...semmi közepén? Sivatag...a homok övezett mindenütt, és egy aszfalt úton haladtunk. Álmomba is pont ugyan ilyen táj volt mint itt a messzi távolba. Hosszas órákon keresztül csak mentünk...mentünk...mentünk, és ugyan az a kietlen vidék. Egész úton csak a nyakláncomat szorongatva imádkoztam hogy csak éljem túl ezt az egész megpróbáltatást amíg a saját talpamra nem állok. Végre házakat véltem fölfedezni a semmi után, és embereket az utcán. Autóbuszokat, sok-sok személyautókat. Egy pár férfi nemű lényeket az utcán, akik úgyszintén hasonlítottak Ardavanhoz. Öltönyös férfiak voltak, fiatalabbak, idősebbek. És pár színes kenőbe bebugyolált nőket. Az utcán csak férfi, és női csoportok éltek mindenütt, de úgy hogy együtt ment volna a két nem, olyat nem lehetett észlelni. Lehetett földönfutókat látni, fetrengni a járdán...És egy pár őrült randalírozót a kocsi káosz közepette, nem mintha Ardavan nem lett volna az. De azért tudta a határt.
- Teherán.- Szólalt meg furcsa kiejtéssel a sofőrülésbe ölő férfi, aki a tükörből pillantott rám.

 Erre bólintottam. Ha már nem azonos a nyelvünk, akkor legalább ezt jeleztem hogy értettem amit mondott. Hát ez lenne Teherán? Irán fővárosa?

7. Titokzatos álmaim kezdete

Összeszedve magam fölálltam, és botorkálva ugyan de eljutottam a konyha helységébe, ahol töltöttem magamnak egy pohár vizet. Épphogy meg ittam az átlátszó tárgy tartalmát, már mögöttem is termet az a személy akinek még mindig nem tudtam a nevét. Jól esett a hűsítő folyadék így egy nagyot sóhajtva szembe fordultam az idegen személlyel. Tekintete a nyakláncon megragadva szólalt meg:

- Szép kis darab.- Célzott a nyakamba lévő ékszerre.

- Ühüm.- Hümmögtem a bajszom alatt, amit egy fej bólogatás is követett.

 Elindultam a jelenlegi szobám felé.

- Hova, hova?- Kérdezte gyanakvóan.

- Csak pihenni szeretnék.- Mutattam velem szembe lévő ajtóra.

 Egy fej biccentéssel nyugtázta az ötletem, és már magára is hagytam. Magam után becsuktam a szoba ajtaját , és Wooyoungtól kapott ékszert levéve nyakamból utána lestem a hátuljára felvésett szövegnek. Ez állt a korong alakú medál hátulján: "Beleszólt a végzet ebbe a mesébe...júli. 07.". Nem értetem a felíratott, de nem igen töprengtem a rejtélyes szövegen mivel gondolkozásomat elnyomta a fáradságom. Így ledőlve a régi díványra merültem el álmosságomba....

Dania

 Egy gyönyörű virágokkal teli helyen voltam, mindenhol csak a zöld levelű növények, és a vörös színben pompázó virágok. Rajtam pont egy ugyan olyan színű szoknya volt mint a virágok perzselő színe. Fölsőmön  arany színű minták vízszintesen szőtték át a fekete anyagot. Ezeken kívül lábamon egy fekete harisnya, és egy vörös kis topánka volt. Gyönyörűnek érezhettem magam tökéletesnek, és érinthetetlennek. Boldogan lépkedtem az édenkertbe kiszabott úton, ahol az ágak között kikukucskálva a félelmetes sötétség fogadott. Inkább a feketeségbe nem el merengve haladtam tovább a növények körül. Egy labirintusba éreztem magam habár volt különbség a kiszabott út, és a virágok láttán, de még is olyan labirintus beütése volt az egésznek. Az édenkert kijáratánál állva néztem szét magam körül ahol a semmi fogadott. Szél fújt mindenütt, építőmunkát végezve a homokkal amivel barikádokat, kisebb dombokat hozott létre a semmibe. Sivatag volt ez mind amit láttam, ahol az ég és a talaj egybeérve ért véget a távolba.elmerengve észrevétlenül indultam el a semmibe, ahol nehezen lépkedve tovább küzdöttem a perzselő homok buckákkal. A távolba egy női alak formálódott ki, ami szoborként állt a semmi közepén. Próbáltam megszólítani, de hiába nyitottam ki számat egy hang se jött ki torkom mélyéről. Így közeledni kezdtem a női személyhez, de pár méteren belül erőm elhagyott, vagy csak mintha egy védőburkot húzott volna maga köré nem engedett közelebb merészkedni hozzá. Reménytelen eset volt vele kommunikációba lépni, így csak álltam és vizsgálgattam tekintetemmel a személyt, aki nem is volt annyira idegen. Úgy éreztem mintha sok közös vonás lenne bennünk, és a személyiségünkbe. Ha mozdult én is mozdultam mintha tökéletes képmása lennék ennek a nőnek. De ugyan akkor az én gyerekes, és tudatlan tulajdonságom beleütközött az ő határozott, komoly egyéniségébe. Ruhája egészen földig érő, fehér színű volt, mintha egy óriási kendőt kötöttek volna rá. Tökéletes hófehér arca, és bársonyosnak tűnő bőre csak úgy fénylett, hosszú barna haja és sötét színű szeme volt, pont úgy mint nekem. De benne több volt, sokkal elragadóbb, és elbűvölőbb volt mint én. Egy hétköznapi ember elveszne mögötte, mint ahogy én is elvesztem. De nem törődtem tovább szépségével mert volt benne valami olyan ami beárnyékolta tökéletességét, talán ezt nem mindenki vette volna észre, de én megláttam arca megtört vonalait ami a szomorúságot szimbolizálta. Nem tudtam leszűrni hogy mi az, de az biztos hogy nagy seb van a tökéletes lepel alatt. Ő titokzatos volt, én meg tudatlan kislány...egy jó pár percig csak ezt a szerepet játszottuk, meg nem moccanva, meg nem szólalva. Beszédre váltak szét ajaki.

- Dania dzsúnam....- Ajaki alig láthatóan mozogtak, miközben az én nevemet, és egy idegen szót mondott el háromszor olyan lágysággal hogy szavai szinte kenyéren kenhetőek voltak.- Én vagyok az...- Szólalt meg most már koreaiul.

 Ajkamat már kiszárította a szél, de nem ez volt annak az oka hogy nem tudtam beszélni. Beszélni....mintha már el is felejtettem volna. Olyan volt mintha számat leblokkolták volna, így tátott szájjal küszködve könyörögtem hogy szólaljak meg végre.

- Én vagyok az ....én vagyok az Bahram!- Nyomatékosan rá nyomta a "Bahram" szót.

 De hát ki ez? Bahram...az nem egy férfi név? Akkor hát miért egy nő áll itt? De egyáltalán ki az? Egyáltalán nem ismerek ilyen nevű embert! Kavarogtak a kérdéseim a fejembe ha már nem tudtam megszólalni. Hátam mögül éreztem valakit...Wooyoung volt az! Kellemes, egyedi illatát azonnal megéreztem. Így azonnal hátra is fordultam, és próbáltam oda szaladni hozzá..de mind hiába...Nem tudtam, az a nő nem engedte hogy legalább Wooyounghoz oda futhassak. Így csak magányosan állt pár méterrel arrébb, és szomorú arckifejezéssel figyelt.

- Miért?- Szólalt meg Wooyoung zaklatottan.- Rini...kérlek ne!

 Tudtam hogy ez nem nekem szól, hisz a mögöttem lévő személyre nézett. Így már valamivel legalább tisztába voltam, hát ő itt Rini? Ilyen gyönyörű volt? De akkor miért mondta hogy a neve Bahram?

 Rini felé fordítottam fejem, erre ő mintha zsebéből kirántva egy fekete leplet dobott rám. Amitől minden elsötétült, és a szememet kinyitva riadtam föl a valóságba.

 Olyan zavarosan kavarogtak bennem az álmaimba történtek hogy már már fel voltam zaklatva. Olyan részletes volt és valós, hogy még fejembe meg is fordult hátha nem megtörtént. De hogy? Ez a szoba aligha hasonlított egy édenkertre, vagy egy sivatagra. Már kezdek meghülyülni... Pislogtam föl a plafonra miközben ezeken gondolkoztam mélyülten. Összeszedtem kérdéseimet, és hajtogattam őket sorba: Ki ez a Bahram? Mit jelent a dzsúnam? És hogy Rini miért volt benne álmomba? Na meg még a nyakláncnak az írása is mire céloz? Egy csomó olyan választ kutatok ami csak az álmaimból tudhatom meg. Már nem is nagyon izgatott a többi...a családom, Taeyang, és a régi életem. Már nem féltem a haláltól, és attól hogy mi fog rám várni. Sokkal bátrabb lettem mint az előtt és magabiztosabb, ha még álmaimba nem is ez mutatkozik de a valóságba már igen. Egy új életet kezdek abba biztos vagyok, amibe sokkal több lesz a kín, a szenvedés, és a fájdalom de állok elébe. És ha nem bírom tovább meghalok. Nem fog hiányozni a régi életem, de annál inkább kíváncsibb vagyok az újra. Ha egy új életet akarok kezdeni... először a régi tárgyimtól kell megszabadulni, ami egy kis retikül és egy mobiltelefonból állt meg a rajtam lévő ruháimból, amibe már egy jó pár napja vagyok...Jó lenne egy tiszta, és kényelmesebb ruha de ha nincs rá lehetőség...Így úgy döntöttem ha lesz elég energiám megfürdök az itteni fürdőszobába, és át veszek valami más rongyot ha lesz egyáltalán. Csak az irataimat hagyom magamnál, a többit meg kidobtam az ablakon. Így is tettem, a drága mobilom is a többivel repült. Ezek után már csak a fejemben motoszkáló kérdések furdalták agyamat. A mostani életem legdrágább kincse csak egy ember volt. Ha már az élet így hozta, hogy most láttam utoljára, akkor legalább álmaim szigetén találkozzak vele...titokba

6. A nyaklánc

 Elszakadtunk egymástól  mint faltól a tapéta, én a tapéta helyébe éreztem magam...Az az ázott, összegyűrt, meggyötört tapéta amit egyszer leszednek a falról, és kidobnak a szemeteskukába. Ha most ilyen vagyok akkor mi lesz majd később? Nem, ilyenekre jobb ha nem is gondolok. Nem akarom ezekkel a borús felhőkel betakarni a bennem lévő napsütötte boldogságot amit WooYoung nyújt most számomra. A szédülés szerencsére elmúlt vagy csillapodott mikor össze szedtem magam, és karjaimat levettem róla.
- M-most nem tudom mit kéne mondani....- Remegő hangon megszólaltam.
- Talán egy köszönöm....- Tanácsolt egy ötletet csilingelő hangján.
- Köszönöm.- Lehajtottam fejem, és a padlót bámulva elszégyelltem magam mikor tudtam hogy ezzel a csókkal mekkora fájdalmat okoztam neki.
- Na jó...- Sóhajtott.- Nem mondom hogy semmiség, mert nem egy semmiség volt a számomra. Inkább egy szívesen jobban hangzik.- Tanakodott hangosan.
 Kicsit felfelé biccentve fejem kósza fürtjeim között kukucskáltam fölfelé a tekintetem átvándorolt mellkasán, és lefelé húzódó ajkainál megálltam mivel nem tudtam bele nézni étcsokoládé színű gyönyörű szemeibe.
- Akkor hát szívesen.- Keserű mosolyt erőltetett arcára.
- Nem tudod hogy mi fog ott várni rám?- Tereltem a kínos témát.
- Nem, de jobb ha nem is tudom...Abba a tudatba akarok élni ahol gyengéden bánnak veled.
-  Minek erőlteted magadra ami úgyse lesz igaz?
- Talán így könnyebb lesz....
 Felhorkantam mérgesen, nem értettem ezt a gondolta menetet...Hogy tudja azt el hitetni magával hogy majd pont jól fognak velem bánni? Ami szinte egyértelmű hogy pont az ellentéte lesz a jónak.
- Oh el is felejtettem...- A zsebeibe kezdett turkálni és kiemelte a megtalált tárgyat.- Ez a tied.
 A fejem alá nyomva oda tartotta a kis ajándékot amit nekem szánt. Egy nyaklánc volt a tenyerébe tartva amin egy fényes medállal csatlakozott. A medál egy kisebb korong alakú test volt, amin a keszekusza vonalakból egy szitakötő rajzolódott ki.
- E-ez szép.- Pislogtam tágra nyílt szemekkel az ajándékomra.- Köszönöm, de.- Szünetet tartva mondtam tovább.-Nem kellet volna...
- Ez semmiség...csak ugye többet nem fogunk találkozni így jobb ha van rólam egy emléked.
- Jó kis emlék mondhatom.- Még mindig nem mertem a szemébe nézni így csak pislogtam ide-oda az ironikus megjegyzésemre.
- Feltehetem?- Kérdezte olyan hangszínbe amit én annyira szeretek. Az a csilingelő hangja, ami olyan volt számomra mint a legszebb cselló szó.
- N-ne.- Remegtem meg.- Jobb ha inkább én.
- Ahogy akarod.- Nem nagyon erőlködött.
 Így kicsit nyugodtabb lettem, attól féltem ha újra hozzám ér csak véletlenül is ott nyomba össze esek. Nem akartam hogy a puha új begyei hozzá érjenek nyakam perzselően forró bőréhez. Jobb ha én rakom fel magamnak. Már a nyaklánc átvétel is nehezemre esett, de megtettem. Kinyújtottam mancsom és belehelyezte  a nyakláncot, szerencsére úgy hogy izzadt tenyeremhez nem ért hozzá.
- Használd egészséggel.- Szomorúság tükröződött hangjába.
- Még egyszer köszönöm.- Rekedtes hangom olyan volt mint a köszörű idegesítő hangja.
 Pár perc múlva fel is helyeztem Wooyoung-tól kapott számomra gyönyörű ajándékot.
- Jól áll.- Csak ennyit tudott kinyögni miközben láttam hogy könnyeivel küszködik ökölbe szorított kezekkel.
 Össze szorult torokkal fojtottam magamba a majd kitörő érzelmeimet. Utáltam már ezt a nyálas érzelmekkel teli napjaimat...utáltam, ki nem állhattam. De most valaki olyanért folytak a könnyeim aki a szívem legdrágább gyémántja lett ebbe a pár napba, és most? Most az a gyémánt darabokra hullott, és szívem mélyén a nagy semmi tátong. WooYoung olyan volt számomra mint a fekete gyémánt, pontosan olyan volt. Fájdalom de maga a gyönyörűség megteremtője. Ott álltunk az ajtóba hosszú percekig egymás előtt az ürességet szipogásom hangja töltötte be és Wooyoung sóhajai. Boldog voltam de ugyan akkor iszonyatosan szomorú, és szerintem ő is ugyan ezeket érezhette. Megakartam halni, öngyilkos akartam lenni de nem akarok még ebben is hasonlítani Rinire. Így inkább valaki más öljön meg ott messze...ahová majd visznek. A testemmel meg azt csinálhatnak amit csak akarnak de lelkemet hagyják nyugodni...csak azt, hogy nyugodtan várhassam a túloldalon Wooyoung-ot.
- Jobb ha megyek.
 Most megtörtem, felnéztem rá vörös szemekkel könnyekkel áztatta arcommal, és kócos hajammal.
- Borzasztóan sajnálom ha...ha fájdalmat okoztam, és el nem tudom mondani hogy mennyire köszönöm ezt a pár napot, azt hogy megismerhettelek, azt hogy elraboltál, azt a csókot. Köszönök mindent, és tudod hogy nekem mi vagy számomra....egy fekete gyémánt. Hiányozni fogsz, és a Rini fajta hasonlóságom....-Elhalkultam.- Nem tehetek róla.
 Nagyot nyelt, hosszú percekig csak hallgatott.
- Az a nyaklánc Rinié volt tőlem kapta....Rini halála után mindig a zsebembe tartottam. Jól vigyázz rá, ahogy az a nyaklánc is vigyázni fog rád. A hátuljára rá van írva valami...azt majd olvasd el.
 Nem szóltam csak rá néztem, és a fejemmel biccentettem.
- Akkor hát szia Dania.- Indult volna.
- Várj!- Tartottam vissza csuklóját megfogva.- A fülbevalóm.
 Kiszedtem mind a két fülemből, és bele nyomtam pirosló tenyerébe.
- Csak hogy tőlem is legyen valami.- Suttogtam erre gyorsan a nyakához felhajoltam, és aromájába egy nagyot beleszippantottam.- Hiányozni fogsz, fekete gyémánt.
 Fejét nem fordította vissza csuklóját elengedve kisietett az ajtón, és....végleg eltávozott életemből. Becsuktam maga után az ajtót, és a földre rogytam. Nem sírtam, nem is zokogtam...csak néztem magam elé miközben a nyakamba lévő medált markolgattam. A szememet már csípte a sok sírás, az ajkaim kiszáradtak már nem ettem egy jó pár napja de nem voltam éhes. Csak meghalni volt kedvem.

5. Egy utolsó kívánság

 Rémálmaim voltak az este, forgolódtam nem tudtam nyugodtan aludni. Amit mesélt WooYoung...hát az álmaimról  ítélve eléggé felzaklatott. De nem is ez volt a legborzasztóbb hanem az hogy én voltam Rini helyébe. Én ültem a tolókocsiba, én vesztettem el a babát, és én éreztem azt ahogy a késs éle hozzá ér forró bőrömhöz amivel mély sebet ejtek vékony rétegemen. Ezzel máris kizökkentem álmaimból, és a csuklóm után kaptam.
 -E-ez mi??-Szólaltam meg magamban ahogy a csuklómat át fonta egy fehér "karkötő" féleség, és ahogy szét néztem magam körül a környeztem se volt a megszokott.
 Egy idegen helyen feküdtem, a ruhám a megszokott de a környeztem változott. Kicsinyke szobába egy kopottas kanapén feküdtem, ezen kívül a helységben egy régi fa szekrény állt a sarokba és egy asztal. A falak fehéren piszkosak, és egy kisebb ablak ami egy sötétítővel is el volt látva. Ez volt mind amit láttam, pár perc után is csak ott ültem és néztem ki a fejemből. Vajon én miért vagyok így megcímkézve? Olyan mint a műtétre váró beteg karszalagja, a saját nevemmel ellátva. Vajon WooYoung címkézett meg? Miközben ezeken tanakodtam valaki hátulról megragadta vállam , erre rögtön a fejemet hátra fordítva kíváncsian néztem a hátam mögött álló emberre.
- Felébredtünk?
- Te meg ki vagy?....- Néztem rá ridegen ahogy idegen is rám. Már igazán meg untam ezeket az idegen arcokat, ahogy rám vetette tekintetét.
- Mindig ezekkel a kérdésekkel jönnek.- Megforgatta szemeit és egy nagyot sóhajtva a falnak támaszkodott.
- Én is már igazán unom hogy semmit se tudok erről az egészről, és már megint egy idegen hapsi van a szemem előtt.
- Milyen lazán kezeljük a dolgokat.- Egy fél mosolyra húzta száját.
- WooYoung hol van?- Kétségbe esetten föl álltam, és forgattam ide-oda fejemet.
- Te meg honnan tudod a nevét?- Kérdően nézettem, utána folytatta.- Na ezért majd számolok vele. Én vettem át a helyét. Ahogy felhívott már tudtam hogy valami baja van az új csajjal, vagy is veled.
- D-de az nem lehet! Pedig már kezdtem megkedvelni...- Tudtam hogy fájdalmat okozok neki, de ezt egy szóval nem említette hogy mára már nem is lesz itt. Nem engedett el, pedig ő elment csak éppen leváltotta magát.
- Azt ő is mondta...vagy is le lehetett szűrni hogy eléggé megismerkedtetek e pár nap folyamán. Idézem " Nagyon vigyáz rá, sokat jelentene a számomra ha gyengéd lennél vele míg mielőtt kemény kezek közé vetted." Milyen kis rím faragó a kis drága WooYoung, nem? Igazi művészi lélek.- Jól mulatott magán.
- Hagyd már! Így is elég fájdalma van neki!- Védtem meg.
- Na, nem kell így fel kapni a vizet. Én csak el mondtam azt amit nekem mondott.
- Mi ez rajtam?- Mutattam neki a csuklómon díszelgő "beteg cédulát".
- Ugye milyen széép? Meg vagy nevezve, olyan jól mutat.- Még mindig nem vett komolyan.
- Kérdezem mi EZ?- Az utolsó szót megnyomva, már forrt az agyvizem.
- Ez itt a téged jelző karkötő az éjjel adta rád WooYoung, kötelessége volt felrakni mert ha elvisznek és nincs rajtad akkor könnyen összekevernek valakivel és abból nagy gubanc lenne.- Komolyra fordítva a szót elmagyarázta.
- Király.-Örvendeztem fapofa arccal és az idegen mellet el sétálva kiballagtam az ajtón ahol egy tágas berendezett nappali fogadott.- Ez a te lakásod?
- Igen.- Válaszolta ahogy utánam jött.
 Ezzel a párbeszéddel le zárva nem is beszélgettünk, én a kanapén ülve morfondírozva gondolataimba bámultam a padlót és az előttem álló személy a kávét iszogatva nézett ki az ablakon...ezzel telt az egész délután.  Tudtam hogy innen már azt csinálnak velem amit csak akarnak...nem is nagyon érdekelt már semmi se. A családom és Taeyang nem keresett így tudtam hogy nélkülem is meg vannak, nem hiányzok nekik így elkeseredetten vártam azt aminek jönnie kell. Nem próbálkoztam, nem siránkoztam....már semmi se érdekelt. Talán csak egy személy, akinek amúgy is csak fájdalmat okozok, így minek firtatni még őt is? Hátam mögül kopogás zavarta meg gondolataim menetét. Az idegen férfi nyitott ajtót, egy ismerős hang hallatán pattantam fel és az ajtó felé rohantam. Pár másodpercen belül már a fejemet bele temetve mellkasába öleltem magamhoz szorosan ő nem viszonozta ölelésem csak bambán lemeredve figyelt.
- Egy kicsit Daniával szeretnék négyszemközt beszélgetni.
Erre az idegen egy beszéd nélkül ki sétált a lakásból minket négyszemközt hagyva.
- Azt hittem soha többé nem látlak.- Ingét használva zsebkendőként töröltem bele könnyes arcomat.- Könyörgöm.....hagy legyen egy utolsó kívánságom a szenvedéseim előtt.- Fejemet nehezen fölemelve néztem szemébe.
- Kívánj, ha még nekem rossz is lesz az a kívánság akkor is örömet szerzek neked most utoljára...
Elszakadtam tőle, és pár centire egymástól néztem fel rá az ajtóba állva.
- Kérlek, csókolj meg!- Újabb könnyek buggyantak ki szemem sarkából ahogy ezeket a szavakat kiejtettem számon.

 Erre WooYoung iszonyat lassan elkezdett hozzám közeledni, éreztem teste perszelően meleg szívdobogását ami egyre csak gyorsult....éreztem száraz ajkai sóvárgását, éreztem férfias aromáját amivel töltekeztem de ahogy bele szippantottam éreztem hogy megszédül velem a világ. Wooyoung erre szinte megrögzülés képen átkarolt és szorosan magához húzott így gyors szívdobogását teljesen éreztem, és egy halvány mosoly jelent meg arcomon hogy ezt én váltom ki belőle. Még közelebb kerültünk egymáshoz, de szédülésem nem csillapodott az előttem lévő személytől már kettőt láttam. Hogy ne szédüljek ki a karjából: nyakát át karoltam testünk érintkezése mint a két kovácsolt patkó úgy izzott össze, és még meg se csókolt.... Minden össze folyt, WooYoung, a körülöttünk lévő bútoruk, és a légkör amibe voltunk mintha egy kályhába égtünk volna szét. De nem...ezt WooYoung váltotta ki, és talán én. Torkom kiszáradt szám belseje olyan volt mint a száraz szivacs, légzésemre nem figyeltem csak azt hogy szívem majd kiugrik perzselő helyéről, miközben a világ szédült mintha egy hintán pörögtem volna....WooYoung-al. "Kérlek, csókolj meg!" beszédre nyitottam szét a számat de nem tudtam....egy betűt se tudtam kinyögni, némán szenvedtem. Szemébe nem tudtam belenézni, hisz szédült velem minden, így szemeim mint a mágnes úgy tapadt lefelé egy kicsit jól is jött. Ebbe a szent pillanatba ahogy azt imádkoztam hogy csókoljon meg, megtörtént maga a csoda. Ajkam ajkához ért és egybe....teljesen egybe keltünk. Egy csettintésre úgy tűnt el a szenvedés és az átok a szédülés és minden fájó dolog az életembe. Most éreztem úgy hogy jól vagyok, és mint az éhen haló emberek úgy epekedtünk egymás ajkai iránt. Gyönyörű életérzés egy gyönyörű emberel most a számomra az egyetlen WooYoung. Az ajkai puhasága semmi a pihe-puha párnához képest, nyelve mint a forró olvasztott csokoládé ami megolvadni képes, érintése mint a gyönyörű álom egy kis töredéke. Eszméletlen milyen érzékien bánik velem, de még is falja az ajkaimat mint ahogy én is. Egy darabig szünetet tartottunk hogy levegőhöz jussunk, ahogy elváltunk egymástól rögtön vissza zuttyantunk a fájdalmakkal teli valóságba eszembe jutott Taeyang és a szüleim akik jól meg vannak nélkülem. De ahogy Wooyoung tekintete találkozott az enyémmel a szeme, az a gyönyörű szeme teljesen megbabonázott. Mintha egy fénysugár lett volna amibe teljesen beleszerettem ami megvilágított, mint ebbe a világba más nem is lenne szebb csak ő. Úgy kavarogtak iránta az érzelmeim mint még soha más ember iránt. Torkom teljesen elszorult ahogy szemem ajkaira tévedt, borzasztó szomjúság kerített hatalmába. De nem a víz iránt, az ajkai érintései iránt. Így kezem reflexként a tarkójára csúszott és magamhoz húztam és rögtön a fellegekbe éreztem magam ahogy csókolóztunk... WooYoung keze a már elhaló lábaimra tévedt és a combomat kezdte el simogatni, majd derekamat. Keze érintése mintha isteni kezek simogatnák lábaimat.....gyönyörű.....eszméletlenül magával ragadó mint egy álom maga ez az ember mostantól az álmom. Nehéz elmagyarázni, mint egy vonzás, mintha nem a világ tartana hatalmába hanem Ő vonzana magához. Semmi sem számítana jobban, csak ő, bármit megteszel érte, azzá válsz amivé ő akar.....Pontosan ezeket érzem. Ha úgy vehetném én örülök annak hogy csak ezért jöttem a világra, csak ezért hogy mi itt álljunk és keseredettségünkbe egymás ajkaiért sóhajtozzunk. Én örülök hogy ezt a csodás embert megismerhettem, ezért érdemes volt élni én úgy érzem.

4. Megállt egy szív, mert mindennél jobban szeretett

- Nem. Teszem. Meg.- Tagolta.- Nem teszem meg, érted??- Emelte fel hangját.
- Sajnálom hogy rád rondítottam.- Lehajtottam fejem.
 Leült a legközelebbi székre, és lábaira könyökölve nézett.
- Csak hogy megértsd végre....- Sóhajtott.- És legalább le akadj erről a csók dologról. Csak hogy tud, nem jó kedvemből mondom el...nem akarok tőled semmit, és jobban jársz ha te sem akarsz.
 Szünetet tartott erre fölemeltem fejem, és rá szegeztem tekintetem.

- 5 évvel ezelőtt Rinivel megismerkedtem egy gyönyörű augusztusi napon, gyönyörű szép lány volt....a halála napjáig. Egy kis baráti társaság hozott össze minket, de nem is nagyon kellet ezt a dolgot erőltetni mivel első pillantásra szerelem volt a miénk. Mindig mosolygott élet vidám lány volt annak ellenére hogy nem volt senkije addig amíg belém nem szeretett, még mindig úgy gondolom hogy én rontottam el.- Szünetet tartott egy darabig, és folytatta abba a hangnembe ahogy eddig is.- Amikor megismerkedtünk nagy álma volt hogy óvónő lehessen, de ez az álmát sok minden beárnyékolta, pedig élt-halt a gyerekekért, és értem.
 Oly szomorúan mondta el nekem ezeket a mondatokat, hogy szívem majd megszakadt.

- Sajnos egy szerencsétlen napon autóbalesetet szenvedett mikor találkoztunk volna pont azon a napon, és azzal az autóbaleset kapcsán örök életére tolókocsiba került. Természetesen nagyon aggódtam így a kórházba mindig ott voltam vele, igazából ez az autóbaleset hozott össze minket igazán.- Ökölbe szorította kezét és folytatta.- Ugye jött az ár....összeköltöztünk, és szerelem, szerelem, szerelem. Mivel nem volt senkije élete folyamán így hozzám nagyon ragaszkodott, engem ez nem is zavart igazából. Mindig én voltam neki a támasz annak ellenére hogy mindig én okoztam neki a bajt...Nem bírta magának bevallani nem hogy még nekem, de nem akart megint egyedül maradni. Mindent elmondtunk egymásnak, vagy legalább is én azt hittem.- Sóhajtott.- Haragudott magára hogy mindig én ápoltam és mindig én segítettem neki a tolókocsiba ülve így mindig azt hajtogatta hogy egy nap egy gyerekkel fog megajándékozni. De sajnos ez se jött össze.....minden áron gyereket akart tőlem így mikor kiderült hogy áldott állapotban van nagy örömmel vártuk a babát. Iszonyatosan boldog volt, és én is így a szerelmünk még nagyobb lánggal égett. A végső napjaihoz közeledve barátnőjével indult a nőgyógyászhoz.- Össze szorított szájjal figyelte a földet, de nagy nehezen szólásra bírta száját.- Az orvos azonban egy iszonyatosan szomorú hírt közölt vele a baba mind össze 8 hetesen meghalt, mert valami fertőzést elkapott így Rinnek el kellett vetélnie.- Nyelt egy nagyot.- És én nem voltam ott vele....ezt soha nem bocsátom meg magamnak. Mikor ez számomra is kiderült nagy depresszióba esett, és ilyenkor kezdődtek el az öngyilkosság hajlamai is. Mivel már ott tartott hogy tolókocsiba ülve indult meg hogy ő felakassza magát....ezt még megtudtam akadályozni. De azt már nem mikor úgy tértem haza hogy begyógyszerezve csurom véresen ülve a tolókocsiba késsel a kezében elvágta ereit..... Meg állt a szíve mert mindennél jobban szertett.- Az utolsó mondatba egy jó párszor megbotolva mondta el nekem.
 A torkom össze szorult, és nehezen vettem a levegőt.
- Csak egy véres levelet hagyott maga után, amibe az állt hogy csak engem akart boldoggá tenni.....- Nagy levegő vételeket vett, és újra markolászva haját fojtogatta a sírás.
 Hosszú csendbe csak figyeltem ahogy gyötrődik magával, végül felálltam az asztalról és remegő hangon megszólaltam.
- S-sajnálom.
 Erre csöndesen oda lépkedtem hozzá és megsimítottam hátát amire egy kicsit megrezzent.
- Nem szeretném ha sajnálkoznál, mert én azt iszonyatosan utálom.
Félve de rá kérdeztem:
- De azt azért megtudhatnám hogy miért hasonlítok rá?......
 Fejét felemelve vörös szemeit rám szegezte.
- Ha rád nézek....a szemed, a szád, az arcod és mindened csak rá emlékésztett.....de még a viselkedésed is...ami még elviselhetetlenebb a számomra. Olyan mintha egy kést forgatnának a szívem mélyén ami csak egyre fájdalmasabban szúrna főleg ha hozzám érsz vagy olyas valamit mondasz.
- É-én ezt nem tudtam....- Halkulok el.
 Nem akartam fájdítani a szívét, nem akartam....egyre csak tiltakoztam magamba ami egyre csak hevesebb és hevesebb lett amitől könnyek szöktek szemembe. Pedig nem akartam, nem akartam sírni és azt se akartam hogy WooYoungnak fájdalmai legyenek miattam. De hisz a jelenlétemmel fájdalmat okozok neki, így nem tudtam mibe segíteni...talán ha elengedne végre, és a tündérmesémbe vissza zuhanhatnák. Talán akkor lenne legjobb mind kettőnknek.
- Miért nem mehet végre el innen?
- Nem tehetem.....
- De miért nem?
- Ez a munkám, ha elengednélek talán az életembe kerülne vagy kirúgnának. De te is tudod hogy ez nem olyan munkahely mint a többi....- Végre vissza tért eredeti hangszíne.
- Tudom jól, de te legalább nem éreznéd azt a szúró fájdalmat.- Leszegeztem tekintetem a szék lábára.- És nekem is jobb lenne, vissza mennék a családomhoz...és talán Taeyanghoz.- Sóhajtottam.
 Nem szólt csak némán hallgatott, miközben dolgoztak agytekervényeim hogy mivel is győzhetném meg hogy végre haza mehetnék.
- Mond meg nekik hogy meghaltam.
- Ezt most komolyan mondtad?- Emelte föl fejét és rám szegezte kérdő tekintetét.
- Csak egy hülye ötlet, ami hirtelen kipattant a fejemből.- Szisszentem föl, komikusan.
- Nem hassák meg őket az e fajta történetek, mag ha kiderülne hogy kamu....akkor te húznád a rövidebbet. Ismerem őket, nem a könnyen átverhető típusok.- Szünetet tartott.- Nem mész te sehova, kibírjuk ezt a pár napot.
- Nagyon együtt érző vagy azt látom, most már nem is érdekel a Rini féle hasonlóságom?
- Na.- Nyögte.
- Ha annyira szeretted....akkor miért nem mentél utána?- Vissza térítettem az előző témára.
- Azt akarta hogy legalább én találjam meg a boldogságot ha már ő nem tudta azt elérni az élete folyamán.
- És neked ebbe mi az öröm? Hogy lányokat rabolsz el?
- Az legyen az én dolgom.
 Ez volt az utolsó mondata a nap folyamán hozzám, nem szóltam csak beballagtam a szobámba, már sötétedet mikor a beszélgetésünket félbe szakítottam. Jobb ha nem zaklatom fel kérdéseimmel...gondoltam és lefeküdtem alvóhelyemre. Nem tudtam mit csináljak rettegtem hogy egy pár nap múltán mi lesz belőlem...de sehogy se tudtam Wooyongut rábeszélni hogy engedjen el. Még a Rini féle hasonlóságommal is együtt elviselt. De mikor újra és újra Rinire gondoltam a torkom akaratlanul is össze szorult. Borzasztó egy élete lehetett annak a lánynak....és aki legjobban szerette, és féltette azt mind végig kellet néznie. Elhiszem hogy WooYoungank minden nap beugrik az a borzasztó kép....minden egyes nap beugrik neki hogy szerelme a tolókocsiba ülve csurom véresen meghalva ül mert az a szív ami megállt mindennél jobban szerette. Senki se kívánná azt a fajta életet amit Wooyoung meggyötörve megélt, és Rini életéről nem is beszélve...tragikusan élt, és úgy is halt meg. Össze szorult torokkal, és félelemmel szívembe szenderültem álmaim szigetére.